6. Nap - 2008. január 17. Tinerhir - Tata

Összefoglaló

A mai szakasz volt az egyik legkeményebb. Tinerhirből nagyon nehéz út vezetett Tata felé. Át kellett kelnünk egy hágón, ahol nagyon szűk volt a hely, és nagyon mély a szakadék. Némi konfliktust okozott ez az útvonal a csapaton belül. Ketten minden kétség nélkül azon az állásponton voltunk, hogy ne kockáztassunk, és menjünk a könnyebb és biztonságosabb útvonalon, így veszítve a versenypontokból, ketten pedig amellett voltak, hogy menjünk a hágón át. Ők nyertek, arra mentünk. Nagyon nehéz szakasz volt, de elmondhatatlanul gyönyörű tájakat láttunk. A legmagasabb pont 2306 méter volt. A hegyről lefelé jövet pálmaligetek, és oázisok színesítették a tájat. Szó szerint. Ilyen zöld füvet talán még sosem láttam. Miután a hegyet legyőztük, át kellett jutnunk a kősivatagon. Káprázatos a táj. Szintén nehéz szakasz volt, mert a maximum sebesség úgy 20 km/h lehetett. Nagyon lassan tudtunk csak haladni. Két órával naplemente előtt még bőven a kősivatagban voltunk. Kicsit reményveszett volt a csapat egy része, aztán az optimizmus megint felülkerekedett. Megcsináltuk, beértünk Tataba, elfoglaltuk a szállodai szobákat, lemostuk magunkról az út porát, és kipihentük a nap fáradalmait.

Úgy gondoltuk, hogy ezt a napot érdemes lenne több szemszögből is bemutatni, így én is leírom saját érzéseim.

„Miután reggel ismételten az Én belső órámhoz viszonyítva igen korán keltünk (6 óra), összepakoltunk, és meghallgattuk a napi eligazítást. A szervezők kiemelten felhívták a figyelmet, hogy a mi nap nagyon veszélyes szakasz és csak négy kerék meghajtású járművel menjen fel valaki a verseny útvonalra. Felhívták mindenki figyelmét, hogy ha a hágón ami az Atlasz-hegységen keresztül vezet, ha valaki elakad, akkor ott nem tudnak segíteni, és vissza sem lehet fordulni. Az út, ahogy azt mi is megtapasztaltuk olyan keskeny volt, hogy megfordulásra, vagy előzésre egyáltalán nem volt lehetőség. Sőt egy rossz mozdulat esetén az ember könnyen egy 100 méteres szakadék alján köthet ki. Ezt előző napon több a Budapest-Bamako versenyt megjárt csapat is jelezte felénk. És ők nem támogatták, hogy a mi imbolygó megterhelt autónkkal nekivágjunk a verseny útvonalnak.

Ezzel a tudattal vágtunk neki az aznapi etapnak. Az útvonalat a csapat fele támogatta a másik fele nem! Igazából azt a kavargó érzést nehezen tudnám megfogalmazni, ami az egész úton éreztem. Jó is volt, meg nem is! Minden esetre a táj, amin áthaladtunk az egyszerűen lenyűgöző volt, de legközelebb gyalog mennék. Bár úgy egy kicsit hosszú lenne, vagy talán egy kisebb autóval, és természetesen én vezetnék.

A egész útra jellemző, hogy a kietlen és szinte lakhatatlan helyeken élnek az emberek, és bukkannak elő kéregető gyerekek az út mellett. Láttunk úgy gyerekeket azt ú mellett, hogy a környéken sehol nem láttunk semmilyen házat vagy települést. Mindenesetre nagyon rossz nézni, ahogy azt mutogatják a szájuk felé, hogy enni kérnek.

A hegyek után egy kicsit megkönnyebbültünk, hogy sík terület következik. Bár ne tettük volna! Zagora után rámentünk egy épülő széles útra, de sajnos nem sokáig, és ami ezután következet az hab volt a hegyi út tetején. Miután az útnak vége lett elkezdődött az amitől félünk. Egy olyan nagy kövekkel teli útszakasz, ahol csak 5-20 km/h-val ehetett menni. Mindez kb. 120 km-en keresztül. Korábban kiderült, hogy tavaly több csapat is bent éjszakázott a kősivatagban, illetve több autó is felmondta a szolgálatot itt. A naplemente előtt egy órával amikor még legalább 200 km volt előttünk, úgy gondoltuk ránk is ez a sors vár, de megúsztuk. A kősivatag utolsó szakaszán, már elkezdtek építeni egy széles főutat, így a készülő út töltésén végig tudtunk száguldozni a főútig, ahol már egyenesen tudtunk menni a Tata-i szállásunkra. Ezt a napot annak ellenére, hogy voltak negatív élményeim is, pozitív élményként könyvelem el az életemben. A nap végén azért megköszöntem Tibinek, hogy túléltük ezt a napot!!! Ő volt az aznapi sofőr.

A szállás annak ellenére, hogy le volt foglalva természetesen ma sem állt rendelkezésre, de ezt már megszoktuk, mivel eddig sehol nem tartották a foglalt szobát, bár visszaigazolták a foglalást. A utolsó két szobát sikerült megkapnunk nagy szerencsénkre, melyet a Mitax csapat egyik tagja osztott meg velünk. Ezután a kalandos és „rémisztő” nap után kellemesen aludtunk, altatni nem kellett minket.

Krisztián"